–

a „Tiketa” UAB képviseletében A. Korsakas advokatas,

–

a litván kormány képviseletében R. Dzikovič és K. Dieninis, meghatalmazotti minőségben,

–

az olasz kormány képviseletében G. Palmieri, meghatalmazotti minőségben, segítője: M. F. Severi avvocato dello Stato,

–

az Európai Bizottság képviseletében J. Jokubauskaitė, I. Rubene és N. Ruiz García, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25‑i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 304., 64. o.) 2. cikke 2. pontjának, 6. cikke (1) és (5) bekezdésének, valamint 8. cikke (1) és (7) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a „Tiketa” UAB és M. Š. között folyamatban lévő azon jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgyát az képezi, hogy térítsék vissza az M. Š. által egy olyan kulturális rendezvényre történő jegyvásárlás során megfizetett összeget, amely utóbb elmaradt, továbbá térítsék meg a felmerült járulékos költségeket, vagyis az utazási költségeket és a postai költségeket, valamint térítsék meg azt a nem vagyoni kárt, amely az érintett személyt a rendezvény ezen elmaradása következtében érte.

3

A 2011/83 irányelv (14) és (16) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

4

Ezen irányelv 1. cikke szerint:

„Ennek az irányelvnek az a célja, hogy a fogyasztóvédelem magas szintjének elérése révén hozzájáruljon a belső piac megfelelő működéséhez azáltal, hogy közelíti a fogyasztók és kereskedők [helyesen: eladók vagy szolgáltatók] között kötött szerződésekre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések bizonyos vonatkozásait.”

5

Az említett irányelv 2. cikkének szövege a következő:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]”

6

Ugyanezen irányelv 3. cikkének (5) bekezdése így rendelkezik:

„Ezen irányelv nem érinti az általános nemzeti szerződési jogot, így a szerződések érvényességére, létrejöttére vagy joghatására vonatkozó szabályokat, amennyiben általános szerződési jogi kérdéseket ezen irányelv nem szabályoz.”

7

A 2011/83 irányelv 6. cikke így rendelkezik:

„(1)   A fogyasztót a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés, illetve annak megfelelő ajánlat mindaddig nem köti, amíg a kereskedő [helyesen: eladó vagy szolgáltató] egyértelműen és érthető módon tájékoztatást nem nyújt a fogyasztónak a következőkről:

[…]

[…]

(5)   Az (1) bekezdésben említett tájékoztatás a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés szerves részét képezi és nem módosítható, kivéve, ha a szerződő felek erről kifejezetten megállapodnak.

[…]”

8

Ezen irányelv 8. cikkének szövege a következő:

„(1)   A távollevők közötti szerződések vonatkozásában a kereskedő [helyesen: eladó vagy szolgáltató] a 6. cikk (1) bekezdésében előírt információkat – világosan és közérthető nyelven – a fogyasztóval közli, vagy a fogyasztó rendelkezésére bocsátja az alkalmazott távközlő eszközöknek megfelelő módon. Amennyiben az említett tájékoztatást tartós adathordozón bocsátják rendelkezésre, annak olvashatónak kell lennie.

[…]

(7)   A kereskedő [helyesen: eladó vagy szolgáltató] a távollevők közötti szerződés megkötését követően – észszerű időn belül, de legkésőbb az áruk leszállításának időpontjában vagy a szolgáltatás teljesítésének megkezdésekor – tartós adathordozón visszaigazolást ad a fogyasztónak a megkötött szerződésről. Az említett visszaigazolás tartalmazza:

[…]”

9

A belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2005. május 11‑i 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv („Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”) (HL 2005. L 149., 22. o.) 2. cikke szerint:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]”

10

A 2005/29 irányelv 7. cikkének (4) bekezdése így rendelkezik:

„Vásárlásra való felhívás esetén az alábbiakra vonatkozó információ minősül jelentősnek [helyesen: lényegesnek], amennyiben az a körülményekből nem tűnik ki:

[…]

[…]”

11

A Lietuvos Respublikos civilinis kodeksas (a Litván Köztársaság polgári törvénykönyve) 2.133. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az egyik személy (megbízott) – a megbízás tényének közlésével és a javára biztosított jogok keretei között – valamely ügyletnek a másik személy (megbízó) nevében történő megkötésével közvetlenül a megbízó számára keletkeztet, módosít és szüntet meg polgári jogi jogokat és kötelezettségeket.

(2)   A megbízott jogosultságára az eljárásának körülményeiből (kiskereskedelmi forgalomban eladó, pénztáros stb.) is lehet következtetni. Ha valamely személy magatartása alapján harmadik személy észszerűen feltételezheti, hogy az említett személy megbízóként a másik személyt megbízottjának nevezte ki, az e másik személy által a megbízó nevében kötött szerződések kötik a megbízót.

(3)   Ha a megbízott valamely ügylet megkötése során nem tájékoztat arról, hogy a megbízó nevében és érdekében jár el, a megbízó számára az ügylet kizárólag abban az esetben keletkeztet jogokat és kötelezettségeket, ha az ügyletben részt vevő másik fél az ügyletkötés körülményeiből arra következtethetett, hogy az ügyletet megbízottal kötötte meg, vagy ha számára nem bírt jelentőséggel, hogy kivel kötötte meg az ügyletet.”

12

E törvénykönyv 6.2281. cikkének (3) bekezdése értelmében:

„»Eladó vagy szolgáltató«: olyan természetes vagy jogi személy, illetve más szervezet vagy annak valamely egysége, amely a kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységének céljára szerződést kíván kötni vagy szerződést köt, beleértve az eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára eljáró személyeket is. A jogi személy az azt alkotó felek jogi formájától függetlenül eladónak vagy szolgáltatónak tekinthető.”

13

A Lietuvos Respublikos vartotojų teisių apsaugos įstatymas (a Litván Köztársaságnak a fogyasztói jogok védelméről szóló törvénye) alapjogvitára alkalmazandó változata 2. cikkének (24) bekezdése így rendelkezik:

„»Eladó vagy szolgáltató«: olyan természetes vagy jogi személy, illetve más szervezet vagy annak valamely egysége, amely a kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységének céljára szerződést kíván kötni vagy szerződést köt, beleértve az eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára eljáró személyeket is. A jogi személy az azt alkotó felek jogi formájától függetlenül eladónak vagy szolgáltatónak tekinthető.”

14

A Tiketa harmadik személyek által szervezett rendezvényekre szóló jegyértékesítési tevékenységet végez a weboldalán.

15

2017. december 7‑én M. Š. egy olyan kulturális rendezvényre szóló jegyet vásárolt a Tiketától, amelyet 2018. január 20‑án kellett volna megtartani. E jegyvásárlás véglegesítése előtt a Tiketa weboldala jelezte, hogy e rendezvényt a „Baltic Music” VšĮ szervezi, további tájékoztatás beszerzése céljából pedig egy másik weboldalra és egy telefonszámra utalt. Piros betűkkel szerepelt az a tájékoztatás is, amely szerint „[a] rendezvény szervezője viseli a teljes felelősséget a rendezvényért, annak minőségéért, tartalmáért és az arra vonatkozó tájékoztatásokért. A Tiketa a jegyek forgalmazója, és ismert közvetítőként jár el.”. A szóban forgó szolgáltatásnyújtóra és a jegyek visszatérítésére vonatkozó részletesebb tájékoztatás a Tiketa weboldalán elérhető szolgáltatásnyújtási szabályzatban szerepelt.

16

Az M. Š. részére kiállított jegy e szolgáltatásnyújtási feltételeknek csupán egy részét vette át. Szerepelt rajta különösen az a megjegyzés, amely szerint „[a] jegyek nem cserélhetők ki, és nem is válthatók vissza. Az esemény elmaradása vagy elhalasztása esetén [annak] szervezője viseli a teljes felelősséget a jegyárak visszatérítéséért.” A jegy emlékeztetett továbbá a szóban forgó rendezvény szervezőjének nevére, címére és telefonszámára, és jelezte, hogy e szervező viseli a teljes felelősséget „a rendezvényért, annak minőségéért, tartalmáért és az arra vonatkozó tájékoztatásokért”, a Tiketa pedig csupán a jegyek forgalmazójaként és „ismert közvetítőként” jár el.

17

2018. január 20‑án M. Š. elment a szóban forgó rendezvényre, és a helyszín bejáratára kifüggesztett feliratból tudta meg, hogy a rendezvény elmarad.

18

2018. január 22‑én a Baltic Music tájékoztatta a Tiketát, hogy a szóban forgó rendezvény elmaradt, azok a személyek pedig, akik jegyeket vásároltak, e jegyeket visszatéríttethetik. Ugyanezen a napon a Tiketa tájékoztatta M. Š.‑t arról a lehetőségről, hogy a jegyek árát visszatéríttetheti akár azokban a pénztárakban, amelyekben azokat megvásárolta, akár pedig online azon jegyek esetében, amelyek megvásárlása ily módon történt.

19

2018. január 23‑án M. Š. kérte a Tiketától, hogy térítse vissza neki a jegyét, továbbá térítése meg az utazási költségeit, és fizessen kártérítést azon nem vagyoni kárért, amely a szóban forgó rendezvény elmaradása következtében érte őt. A Tiketa közölte vele, hogy a Baltic Musichoz kell fordulnia, mivel a Tiketa csupán a jegyeket forgalmazza, ezáltal pedig nem felel e rendezvény minőségéért vagy elmaradásáért. A Tiketa azon ismételt felszólításra válaszolva is fenntartotta ezt az álláspontját, amelyet M. Š. néhány héttel később intézett hozzá. Az érintett ekkor a Baltic Musichoz fordult, a felszólításaira azonban nem érkezett válasz.

20

2018. július 18‑án M. Š. keresetet terjesztett a Vilniaus miesto apylinkės teismas (vilniusi körzeti bíróság, Litvánia) elé az iránt, hogy a Tiketát és a Baltic Musicot egyetemlegesen kötelezzék a vagyoni károk, vagyis a jegyárak, az utazási költségek és a postai költségek megtérítésére, valamint azon nem vagyoni kár megtérítésére, amely a szóban forgó rendezvény elmaradása következtében érte őt, M. Š.‑t.

21

2018. október 8‑i ítéletével a Vilniaus miesto apylinkės teismas (vilniusi körzeti bíróság) részben helyt adott e keresetnek, kötelezve a Tiketát, hogy fizesse meg az érintett részére a vagyoni károk megtérítése jogcímén követelt összegeket, valamint a nem vagyoni kárának megtérítése jogcímén követelt összegek egy részét, mindezen összegek után pedig a kereset benyújtásától számított, évenként 5% mértékű kamatot kellett fizetni az ítélet teljes körű teljesítéséig.

22

Mivel a Tiketa által ezen ítélettel szemben a Vilniaus apygardos teismashoz (vilniusi megyei bíróság, Litvánia) benyújtott fellebbezést elutasították, a Tiketa felülvizsgálati kérelmet terjesztett a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (Litvánia legfelsőbb bírósága) elé.

23

E kontextusban a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (Litvánia legfelsőbb bírósága) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

24

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2011/83 irányelv 2. cikkének 2. pontját akként kell‑e értelmezni, hogy nem csupán az a természetes vagy jogi személy minősül az e rendelkezés értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak”, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el, hanem az a természetes vagy jogi személy is, aki vagy amely ezen eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára közvetítőként jár el, továbbá hogy e közvetítő és a megbízó kereskedő közül mind a kettő az említett rendelkezés értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak” minősíthető‑e, amennyiben meghatározó jellegű a kétszeres szolgáltatási jogviszony fennállása.

25

Mindjárt az elején ki kell emelni, hogy a 2011/83 irányelv 2. cikke 2. pontjának különböző nyelvi változatai eltérnek egymástól. Mint azt ugyanis a kérdést előterjesztő bíróság is hangsúlyozza, e rendelkezés litván nyelvi változata szerint minden olyan személy, aki valamely eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára jár el – az eladó vagy szolgáltató alatt értve bármely természetes személyt, illetve akár magán‑, akár köztulajdonban álló jogi személyt, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el –, maga is az ezen irányelv értelmében vett eladónak vagy szolgáltatónak minősül. Ezzel szemben ugyanezen rendelkezés egyéb nyelvi változatai, így különösen az angol és a francia nyelvi változat úgy rendelkezik, hogy ilyen eladónak vagy szolgáltatónak minősül minden olyan személy, aki e meghatározásnak megfelel, ideértve azt az esetet is, amikor a nevében vagy javára eljáró harmadik személy közvetítésével jár el; e nyelvi változatok így azt sugallják, hogy valamely személynek attól nem szűnik meg az eladói vagy szolgáltatói minősége, hogy közvetítőt vesz igénybe.

26

Így a 2011/83 irányelv 2. cikke 2. pontjának bármely nyelvi változatáról is legyen szó, a Tiketához hasonló közvetítőt az e rendelkezés értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak” kell minősíteni, amennyiben az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el. El kell azonban dönteni, hogy megállapítható‑e, hogy az ilyen közvetítő nem minősül minden esetben az e rendelkezés értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak” önmagában azért, mert ilyen eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára jár el.

27

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében valamely uniós jogi szöveg egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi (2021. december 21‑iTrapeza Peiraios ítélet, C‑243/20, EU:C:2021:1045, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

A 2011/83 irányelv általános rendszerét illetően ki kell emelni, hogy ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdésének c) és d) pontja szerint a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés, illetve annak megfelelő ajánlat mindaddig nem köti a fogyasztót, amíg az eladó vagy szolgáltató nem közli vele – adott esetben – azon eladó vagy szolgáltató azonosító adatait és postai címét, amelynek javára eljár, valamint, ha szükséges, ezen eladó vagy szolgáltató üzleti tevékenysége helyének postai címét. Ezáltal e rendelkezés az ezen irányelv 2. cikkének 2. pontja értelmében vett „eladó vagy szolgáltató” kategóriájába sorolja azokat a természetes vagy jogi személyeket, akik vagy amelyek valamely más eladó vagy szolgáltató javára járnak el.

29

Másfelől, a 2018. október 4‑iKamenova ítélet (C‑105/17, EU:C:2018:808) 28. és 29. pontjában a Bíróság kimondta, hogy az „eladónak vagy szolgáltatónak” a 2011/83 irányelvben és a 2005/29 irányelvben meghatározott fogalmát egységesen kell értelmezni, mivel ezen irányelvek az EUMSZ 114. cikken alapulnak, ezáltal pedig ugyanarra a célra irányulnak, nevezetesen arra, hogy hozzájáruljanak a belső piac megfelelő működéséhez, valamint hogy az általuk érintett törvényi, rendeleti és közigazgatási kereteken belül magas szintű fogyasztóvédelmet biztosítsanak. Ugyanezen ítélet 32., 33. és 36. pontjában a Bíróság lényegében azt mondta ki, hogy ellentétben a 2011/83 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében vett „fogyasztó” fogalmával, amely alatt bármely olyan természetes személyt kell érteni, aki nem kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, az „eladó vagy szolgáltató” fogalma azt foglalja magában, hogy az érintett természetes vagy jogi személy kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében, illetve valamely eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára járjon el.

30

Végül az előző pontban felidézett, a 2011/83 irányelv 1. cikkében említett célkitűzés arra hív fel, hogy tágan értelmezzük ezen irányelv hatályát, ebből következően pedig az ezen irányelv 2. cikkének 2. pontja értelmében vett „eladó vagy szolgáltató” fogalmát.

31

A fentiekből következik, hogy nem csupán az a természetes vagy jogi személy minősül a 2011/83 irányelv 2. cikkének 2. pontja értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak”, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el, hanem az a természetes vagy jogi személy is, aki vagy amely ezen eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára közvetítőként jár el.

32

Ez attól függetlenül így van, hogy az ilyen közvetítő eleget tett‑e a 2011/83 irányelvből eredő kötelezettségeinek.

33

E tekintetben, jóllehet igaz, hogy a 2016. november 9‑iWathelet ítélet (C‑149/15, EU:C:2016:840) 45. pontjában a Bíróság kimondta, hogy az a személy, aki valamely fogyasztási cikk értékesítése keretében valamely magánszemély közvetítőjeként jár el, úgy tekinthető, mint aki maga is a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól szóló, 1999. május 25‑i 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1999. L 171., 12. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 4. kötet, 223. o.) értelmében vett „eladónak” minősül, amennyiben nem tájékoztatta megfelelően a vásárlót e fogyasztási cikk tulajdonosának személyazonosságáról, az ezen ítéletben kialakított megoldás nem ültethető át a 2011/83 irányelv értelmében vett „eladó vagy szolgáltató” fogalmának értelmezésére, amely eltérő logikát követ. Amíg ugyanis az 1999/44 irányelv az eladó különleges felelősségét állapítja meg az adásvételi szerződésnek nem megfelelő fogyasztási cikk értékesítése esetére, addig a 2011/83 irányelv (14) és (16) preambulumbekezdéséből, valamint 3. cikkének (5) bekezdéséből kitűnik, hogy ez utóbbi irányelv a fogyasztók jogait szabályozza, nem pedig a szerződések jogának olyan általános vetületeit, mint például a szerződések létrejöttére vagy a jogi képviseletre alkalmazandó szabályok. Közelebbről, a 2011/83 irányelv nem határozza meg a fogyasztóval kötött szerződésben részes felek személyazonosságát abban az esetben, ha a megbízó kereskedő közvetítőt vesz igénybe, mint ahogy nem szabályozza azt sem, hogy miként oszlik meg köztük a felelősség abban az esetben, ha nem tesznek eleget az irányelvben előírt kötelezettségeknek.

34

Az eddigiekre tekintettel az a kérdés, hogy a valamely másik eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára közvetítőként eljáró természetes vagy jogi személy a fogyasztó tudomására hozta‑e, hogy e minőségében jár el, szintén nem befolyásolja azt, hogy e közvetítő a 2011/83 irányelv 2. cikkének 2. pontja értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak” minősüljön.

35

Végül e rendelkezés szövegéből, továbbá a hátterét képező összefüggésekből, valamint a 2011/83 irányelv által követett, a jelen ítélet 28‐30. pontjában felidézett célkitűzésből az következik, hogy az a tény, hogy e közvetítő eladónak vagy szolgáltatónak minősül, nem képezi akadályát annak, hogy ugyanez legyen a helyzet azon megbízó kereskedő esetében is, akinek nevében vagy javára e közvetítő eljár, anélkül hogy ehhez meghatározó jellegűnek kellene lennie a kétszeres szolgáltatási jogviszony fennállásának, mivel mindkét eladó vagy szolgáltató köteles gondoskodni az ezen irányelvben előírt követelmények tiszteletben tartásáról.

36

Az eddigi megfontolásokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2011/83 irányelv 2. cikkének 2. pontját akként kell értelmezni, hogy nem csupán az a természetes vagy jogi személy minősül az e rendelkezés értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak”, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el, hanem az a természetes vagy jogi személy is, aki vagy amely ezen eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára közvetítőként jár el, e közvetítő és a megbízó kereskedő közül pedig mind a kettő az e rendelkezés értelmében vett „eladónak vagy szolgáltatónak” minősíthető, anélkül hogy ehhez meghatározó jellegűnek kellene lennie a kétszeres szolgáltatási jogviszony fennállásának.

37

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) és (5) bekezdését, valamint 8. cikkének (1) és (7) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, ha a szerződés megkötését megelőzően az e 6. cikk (1) bekezdése szerinti tájékoztatást csupán a közvetítő weboldalán elérhető azon szolgáltatásnyújtási szabályzatban adják meg a fogyasztónak, amelyet e fogyasztó az e célra biztosított négyzet bejelölésével tevőlegesen jóváhagy, az ily módon megadott tájékoztatás pedig szerves részét képezi‑e a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésnek, ideértve azt az esetet is, ha e tájékoztatást az ezen irányelv 8. cikkének (7) bekezdése értelmében vett tartós adathordozón nem bocsátják a fogyasztó rendelkezésére, és/vagy a szerződést a megkötését követően ilyen adathordozón nem igazolják vissza a fogyasztónak.

38

Elöljáróban, a Tiketa szerint a második kérdés nem függ össze az alapjogvita tárgyával, mivel a jelen esetben az érintett fogyasztó az összes megkövetelt tájékoztatást megkapta azon a tartós adathordozón, amelyet az a jegy képez, amelyet a szóban forgó rendezvényre történő belépés érdekében adtak át neki. Ez az érvelés a második kérdés elfogadhatóságának vitatását jelenti.

39

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Bírósághoz előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor tagadhatja meg a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről való határozathozatalt, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jog kért értelmezése semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a jogi vagy ténybeli elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson, vagy ha a probléma hipotetikus jellegű (2020. november 24‑i Openbaar Ministerie [Okirat‑hamisítás] ítélet, C‑510/19, EU:2020:953, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében, valamint 8. cikkének (1) és (7) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettség tiszteletben tartásának biztosításához elegendő‑e, ha az ezen irányelv által megkövetelt tájékoztatást a közvetítő weboldalán elérhető azon szolgáltatásnyújtási szabályzatban adják meg, amelyet a jegy kifizetését megelőzően a fogyasztó az e célra biztosított négyzet bejelölésével jóváhagy. Így, még ha feltételezzük is, hogy a fogyasztó megkapta az összes szükséges tájékoztatást a rendezvényre szóló azon belépőjegyen, amelyet utóbb átadtak neki, ez a körülmény nem befolyásolhatja a második kérdés relevanciáját. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság, amely egyedüliként rendelkezik hatáskörrel az alapjogvita tényállásának értékelésére, pontosítja, hogy a jelen esetben a szerződés megkötését nem igazolták vissza a fogyasztó számára olyan tartós adathordozón, amely tartalmazná a 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében említett összes tájékoztatást, mint azt ezen irányelv 8. cikkének (7) bekezdése megköveteli. Következésképpen a második kérdésre vonatkozó elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

41

Ami azt a kérdést illeti, hogy tiszteletben tartják‑e a fogyasztó tájékoztatására irányuló kötelezettséget, ha a 2011/83 irányelv által megkövetelt tájékoztatást a közvetítő azon szolgáltatásnyújtási szabályzatában hozzák a fogyasztó tudomására, amelyet a fogyasztó az e célra biztosított négyzet bejelölésével jóváhagy, ki kell emelni, hogy a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződéseket illetően ez az irányelv a fogyasztó részére nyújtandó tájékoztatás szempontjából az eladóra vagy szolgáltatóra háruló, az irányelv 6. cikkének tárgyát képező érdemi kötelezettségeket megkülönbözteti a 8. cikk tárgyát képező azon kötelezettségektől, amelyek e tájékoztatás formájára vonatkoznak.

42

A 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében az eladó vagy szolgáltató a szerződés megkötését megelőzően köteles egyértelműen és érthető módon megadni a fogyasztónak bizonyos tájékoztatásokat, köztük a saját azonosító adatait és elérhetőségeit, valamint adott esetben annak az eladónak vagy szolgáltatónak az azonosító adatait és elérhetőségeit, amelynek nevében eljár, emellett pedig köteles megadni a szóban forgó áruk vagy szolgáltatások árát, valamint köteles tájékoztatást adni e fogyasztó elállási jogának fennállásáról és a gyakorlásának feltételeiről. E rendelkezés arra irányul, hogy a szerződéskötést megelőzően biztosítsa mind a szerződési feltételeknek és a szerződéskötés következményeinek a fogyasztóval való közlését – ami lehetővé teszi e fogyasztó számára annak eldöntését, hogy szerződéses kapcsolatot szándékozik‑e létesíteni az eladóval vagy szolgáltatóval –, mind pedig az e szerződés szerződésszerű teljesítéséhez, és különösen a fogyasztó jogainak gyakorlásához szükséges információkat (2019. július 10‑iAmazon EU ítélet, C‑649/17, EU:C:2019:576, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

A 2011/83 irányelv 8. cikkének (1) bekezdése emlékeztet arra a követelményre, amely szerint az ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerinti tájékoztatást világos és közérthető nyelven kell a fogyasztóval közölni vagy a rendelkezésére bocsátani, továbbá előírja, hogy amennyiben e tájékoztatást tartós adathordozón bocsátják rendelkezésre, annak olvashatónak kell lennie.

44

Ezen irányelv 8. cikkének (7) bekezdése azt írja elő, hogy az eladónak vagy szolgáltatónak a szerződés megkötését követően észszerű időn belül, tartós adathordozón visszaigazolást kell adnia a fogyasztónak, e visszaigazolásnak pedig tartalmaznia kell többek között az említett irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerinti tájékoztatást, kivéve ha azt már tartós adathordozón megadták a fogyasztónak.

45

A jelen ítélet 41‐44. pontjában hivatkozott rendelkezések együttes értelmezéséből az következik, hogy a szerződés megkötését megelőzően az eladónak vagy szolgáltatónak csak az a feladata, hogy a 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében előírt tájékoztatást világos és közérthető formában közölje a fogyasztóval. Csak e szerződés megkötését követően áll elő olyan helyzet, amelyben ezen eladó vagy szolgáltató ezen irányelv 8. cikkének (7) bekezdése értelmében ezenkívül arra is köteles, hogy észszerű időn belül, tartós adathordozón visszaigazolást adjon a fogyasztónak a szerződés megkötéséről, kivéve ha az ugyanezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében előírt tájékoztatást már ilyen adathordozón közölték a fogyasztóval.

46

Korántsem tiltva bizonyos közlési technikák alkalmazását, a 2011/83 irányelv így arra szorítkozik, hogy keretbe foglalja a szerződéskötés előtti azon tájékoztatás tartalmát, amelyet meg kell adni a fogyasztónak (lásd analógia útján: 2019. január 23‑iWalbusch Walter Busch ítélet, C‑430/17, EU:C:2019:47, 43. pont). Ebből következik, hogy semmi akadálya annak, hogy a szerződéskötést megelőzően az ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében előírt tájékoztatást a közvetítő weboldalán elérhető azon szolgáltatásnyújtási szabályzatban hozzák a fogyasztó tudomására, amelyet e fogyasztó az e célra biztosított négyzet bejelölésével jóváhagy.

47

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy az alapügyben valóban eleget tettek‑e annak, hogy e tájékoztatás összességét világosan és közérthetően közöljék az alapjogvitában érintett fogyasztóval.

48

Az ilyen tájékoztatási mód ezzel szemben nem helyettesítheti azt a visszaigazolást, amelyet a 2011/83 irányelv 8. cikkének (7) bekezdése értelmében a szerződés megkötését követően, tartós adathordozón kell megadni a fogyasztónak.

49

Ezen irányelv 2. cikkének 10. pontja értelmében ugyanis a „tartós adathordozó” fogalma „bármely olyan eszköz[re utal], amely lehetővé teszi a fogyasztó vagy a kereskedő [helyesen: eladó vagy szolgáltató] számára a személyesen neki címzett adatoknak a jövőben is hozzáférhető módon és az adat céljának megfelelő ideig történő tárolását, valamint a tárolt adatok változatlan formában történő megjelenítését”.

50

Mint azt a Bíróság a távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1997. május 20‑i 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 144., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 3. kötet, 319. o.) – amelyet a 2011/83 irányelv hatályon kívül helyezett, és annak helyébe lépett – értelmében vett „tartós hordozófelület” fogalmával kapcsolatban már kimondta, az ilyen hordozófelületnek így a gyakorlatban ugyanazokat a funkciókat kell ellátnia, mint a papír hordozófelületnek, annak érdekében, hogy a fogyasztó adott esetben érvényesíthesse a jogait (lásd ebben az értelemben: 2012. július 5‑iContent Services ítélet, C‑49/11, EU:C:2012:419, 41. és 42. pont).

51

Márpedig az, ha a 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében előírt tájékoztatást csupán a közvetítő weboldalán elérhető azon szolgáltatásnyújtási szabályzatban adják meg, amelyet a fogyasztó a fizetés teljesítése előtt az e célra biztosított négyzet bejelölésével jóváhagy, nem felel meg e követelményeknek, mivel nem jár azzal az eredménnyel, hogy e tájékoztatást személyesen e fogyasztóhoz intézzék, továbbá ezzel nincs biztosítva, hogy e tájékoztatás tartalma ne módosuljon, és megfelelő időn keresztül hozzáférhető legyen, valamint ez nem teszi lehetővé e fogyasztó számára, hogy ugyanezen tájékoztatást tárolja, vagy változatlan formában megjelenítse (lásd analógia útján: 2012. július 5‑iContent Services ítélet, C‑49/11, EU:C:2012:419, 43. pont). E feltételek mellett az ilyen tájékoztatási mód nem felel meg az ezen irányelv 2. cikkének 10. pontja értelmében vett „tartós adathordozó” fogalma meghatározásának.

52

Ugyanakkor az, ha a szerződés visszaigazolását tartós adathordozón nem adják át a fogyasztónak, nincs hatással a 2011/83 irányelv 6. cikkének (5) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazására, amelyek előírják, hogy az ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerinti tájékoztatás a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés szerves részét képezi és nem módosítható, kivéve ha a szerződő felek erről kifejezetten megállapodnak. E 6. cikk (5) bekezdésének ugyanis magából a szövegéből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó e tájékoztatásnak a fogyasztóval kötött szerződésbe történő beillesztését nem tette függővé attól, hogy az eladó vagy szolgáltató eleget tegyen azon kötelezettségének, hogy a szerződés visszaigazolását tartós adathordozón adja át e fogyasztónak. Az ezzel ellenkező értelmezés ellentétes lenne a 2011/83 irányelv által követett fogyasztóvédelmi célkitűzéssel.

53

Az eddigi megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2011/83 irányelv 6. cikkének (1) és (5) bekezdését, valamint 8. cikkének (1) és (7) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az, ha a szerződés megkötését megelőzően az e 6. cikk (1) bekezdése szerinti tájékoztatást csupán a közvetítő weboldalán elérhető azon szolgáltatásnyújtási szabályzatban adják meg a fogyasztónak, amelyet e fogyasztó az e célra biztosított négyzet bejelölésével tevőlegesen jóváhagy, amennyiben e tájékoztatást világosan és közérthetően e fogyasztó tudomására hozzák. Ugyanakkor az ilyen tájékoztatási mód nem helyettesítheti azt, hogy a szerződés visszaigazolását ezen irányelv 8. cikkének (7) bekezdése értelmében tartós adathordozón adják át a fogyasztónak, e körülmény pedig nem képezi akadályát annak, hogy e tájékoztatás szerves részét képezze a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésnek.

54

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: